Az inzulin felfedezése

A hormon a latin sziget szó után az inzulin nevet kapta, de előállítása még senkinek sem sikerült.  John James McLeod, torontói orvos 1913-ban egy könyvben foglalta össze az addig megismert összes tudnivalót a cukorbetegségről.

Nicolae Paulescu, a bukaresti Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem fiziológiaprofesszora volt az első, akinek már 1916-ban sikerült izolálni inzulint, amit ő pancreinnek nevezett. Az inzulin kivonása azonban addig senkinek sem sikerült, mert a folyamat során a hasnyálmirigyben termelődő emésztőenzimek elpusztították az inzulint.

Az inzulinkezelés története

Az 1920-as évekig minden esetben halálos cukorbetegséget először a XVII. sz. közepén írták le. Felismerték, hogy a betegeknek nemcsak a vizeletében, hanem a vérében is található cukor, ami arra utalt, hogy a betegség nem a vesék elégtelen mûködésébõl ered, hanem komolyabb anyagcsere problémák okozzák.

Paul Langerhans 1869-ben leírta a hasnyálmirigy később róla elnevezett szigeteit (Langerhans-szigetek). Josef von Mering és Oskar Minkowski 1889-ben végezték el híres kísérletüket Strasbourgban, melynek során a hasnyálmirigy kiirtása után kutyákban cukorbetegség alakult ki. A kísérletek arra mutattak, hogy a hasnyálmirigyből valamilyen anyag közvetlenül jut a véráramba, ami megakadályozza a betegség kialakulását. Igy adódott a feltételezés, hogy a vércukorszint szabályozásáért a hasnyálmirigy Langerhans-szigeteknek nevezett sejtjeiben kiválasztódó hormon a felelős.

A hormon a latin sziget szó után az inzulin nevet kapta, de előállítása még senkinek sem sikerült. (A szervezet sejtjei csak az inzulin jelenlétében képesek a vérből felvenni a glükózt, hiánya a cukor felhalmozódásához, így a vércukorszint megemelkedéséhez vezet.). John James McLeod, torontói orvos 1913-ban egy könyvben foglalta össze az addig megismert összes tudnivalót a cukorbetegségről. Nicolae Paulescu, a bukaresti Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem fiziológiaprofesszora volt az első, akinek már 1916-ban sikerült izolálni inzulint, amit ő pancreinnek nevezett. Az inzulin kivonása azonban addig senkinek sem sikerült, mert a folyamat során a hasnyálmirigyben termelődő emésztőenzimek elpusztították az inzulint.

BANTING ÉS BEST MUNKÁSSÁGA

A keresett anyagot először Frederick Bantingnak és asszisztensének, az orvostanhallgató Charles H. Bestnek sikerül kivonnia a hasnyálmirigyből. Frederick Grant Banting 1891. november 14-én született az Ontario tartománybeli Allistonban. A Torontói Egyetemen 1916-ban szerzett diplomát, majd az első világháborúban a nyugati fronton szolgált katonaorvosként, 1918-ban megsebesült, bátorságáért kitüntetést kapott. Kanadába visszatérve ortopéd sebészként praktizált, és félállásban tanított is az egyetemen. Praxisa nem ment fényesen, így nem is sejtette, hogy már nem sok választja el a világhírtől. Amikor elveszítette legjobb barátját, aki cukorbetegségben szenvedett, szenvedélyesen vetette bele magát a betegség feltérképezésébe. A cukorbetegség akkoriban lassú, de biztos halált jelentett, és még semmilyen ellenszere, kezelése nem létezett.

Banting kísérleteihez megszerezte a diabétesszel foglalkozó John J. R. Macleod professzor támogatását, aki egy (nem túl jól felszerelt) laboratóriumot bocsátott rendelkezésére. Közvetlen munkatársa az akkor még orvostanhallgató Charles H. Best lett. Munkatársával több kutya hasnyálmirigyét is eltávolították, a szerv enzimjeit alkohollal hatástalanították, majd konyhasós oldatot készítettek belőle, amely visszainjekciózva meghosszabbította az időközben cukorbeteggé vált kutyák életét.

A nagy mennyiségű inzulin előállításához ekkor vágóhidakról szerzett állatok hasnyálmirigyeit kezdték használni. A kísérletek sikeresek voltak; folyamatos adagolással hosszú időn át életben tudták tartani a beteg állatokat. 1921-ben Bertram Collip biokémikus csatlakozott a csapathoz. A Collip-nak feladata az inzulin megtisztítása volt annak érdekében, hogy a készítmény emberen is tesztelhető legyen. 

Az első adagokat saját magukon próbálták ki, nem tudva, hogy túladagolásuk végzetes is lehetett volna. A tisztított inzulint 1922-ben próbálták ki egy 13 éves cukorbeteg fiún, Leonard Thompsonon, egy fiú, volt aki így kijött a diabéteszes kómából. Az állapota drámaian javult, és a kezelés megtartása mellett élhette tovább életét.

Az inzulin felfedezéséért 1923-ban Banting és MacLeod (első kanadaiként) megkapta az orvosi (fiziológiai) Nobel-díjat.

Bantingot azonban mérhetetlenül felháborította, hogy a díjon azzal kellett osztoznia, aki csak a kutatási lehetőséget biztosította, nem pedig közvetlen munkatársával. A kitüntetést így csak hosszas győzködés után fogadta el, a pénz felét pedig demonstratív módon Bestnek ajánlotta fel.

A korszak egyik legfontosabb orvostudományi felfedezése volt ez. Az inzulint nem csak felfedezték, hanem hamarosan megindulhatott az ipari előállítása, ami cukorbetegek millióinak életét mentette meg. A betegség kezelése az inzulin felfedezésig nem volt lehetséges, a betegek hamar megvakultak és csak rövid ideig maradtak a betegség diagnosztizálása után életben. Best és Banting az inzulin szabadalmát nem védte le, szabadon elérhetővé tették, és nem tettek kísérletet az inzulinprodukció kisajátítására sem.

Ennek az önzetlenségnek köszönhetően az inzulinkezelés gyorsan elterjedt a világon. Az immár híres felfedezőnek a kanadai parlament járadékot szavazott meg, alapítványt hoztak létre számára, a Torontói Egyetem új tanszékét pedig róla és Bestről nevezték el. Számtalan tudományos társaság és akadémia fogadta tagjai közé, 1934-ben lovaggá ütötték.

Az inzulin felfedezője, emberek millióinak megmentője negyvenkilenc évesen, 1941. február 21-én repülőszerencsétlenségben lelte halálát.